Gábor Olivér

A ciszterci rend pécsi Nagy Lajos Gimnáziuma udvarán talált római kori temetőrészlet

1. Enumeratio

2002 nyarán régészeti feltárással kezdődött az a munka, melynek a Gimnázium udvarán levő uszoda megszüntetése, és helyette fedett sportcsarnok építése volt a célja. Néhány év múlva már csak távoli emlék lesz a több, mint fél évszázadon át létező medence, ahol egykor nem csupán a diákok, de nyaranta Pécs közönsége is enyhülést talált a hőségben. Régészeti szempontból azonban érdekes, hogy bármilyen mélyen volt is a medence alja, a megelőző másfél évezred alatt oly sok mecseki hordalék rakódott a római temető ezen részére, hogy a medence a sírokat még így is kevéssé érte el. A régészek, a múlttal behatóbban foglakozó nagyközönség és a pécsi lokál patrióták örömére tehát megadatott a lehetőség, hogy e legújabb építkezés előtt, a régészetileg kiemelten védett területen megelőző feltárást végezhessünk, egy viszonylag érintetlen régészeti rétegben.

Az ásatást a Janus Pannonius Múzeum régésze, Kárpáti Gábor vezette, jómagam pedig Kovaliczky Gergellyel együtt, mint munkatárs vettem részt benne. A sajtó, a rádió és az úri közönség mindvégig kiemelt figyelmet szentelt a feltárásnak, így eshetett meg, hogy a pécsiek minden jelentősebb lelet felbukkanásáról szinte már másnap értesültek. Sajnos a nyári szünet okán a diákok többsége nem láthatta a munkálatokat, de azért jó néhányan közülük a tanárokkal együtt (Páva Péter igazgató úr, Kalász Gyula igazgató helyettes úr, és főleg pedig Sixtus atya) rendszeresen ott ácsorogtak az előkerült csontvázak felett. A nagy érdeklődésre való tekintettel 2003-ban a Felső-Malom utcában egy gyorsan megrendezett, kisebb kamara kiállításon mutattuk be a leletek egy részét (a kiállítást Nagy Erzsébet és Pázmány András rendezte), azokat a darabokat, melyeket ilyen rövid idő alatt restaurálni lehetett. A restaurátor hölgyek Gardánfalvyné Kovács Magdolna, Horváth Éva és Horváth Zsuzsa voltak.

2. Ókeresztények

Későbbiekben részletezendő meggyőződésünk, hogy e temetőrész a római Sopianae város mellett egykor használt, nagy ókeresztény temető része volt, így az itt „csontvázasan” eltemetett halottak nagy része is többé-kevésbé kereszténynek vallhatta magát.

Az ókeresztény kort Krisztus tanításaitól kezdve 600 körülig, Nagy Szent Gergely pápáig számoljuk. A kereszténység zsidó területen való megszületése, és nagyobb méretű elterjedése között azonban évtizedek, évszázadok teltek el. Bár Pálnak köszönhetően a keresztény hit már az első században hozzáférhetővé vált bármely származású ember számára, és maga Szent Pál Pannoniába is eljutott téríteni, mégis azt mondhatjuk, hogy Valeria tartomány (a 4. századi Pannonia északkeleti része, melynek közigazgatási központja Sopianae volt) jószerivel csak a 3. század végétől kezdve, a 4. századra lett igazán kereszténnyé. A keresztényüldözések eleinte minden bizonnyal gátolták, később azonban a mártírok példamutatása és az ókorban addig nem tapasztalt mértékű hitbeli elszántság okán már elősegítették tanai terjedését. A legnagyobb keresztény üldözők Nero, Decius és Diocletianus voltak. Ez utóbbi császár lánya viszont a források alapján egyébként annyi jót tett Pannoniával, hogy róla nevezték el Valeriának az említett tartományrészt.

A keresztényüldözések különböző okokra vezethetők vissza. Egyrészt a hívők az egyetlen Létezőn kívül nem fogadtak el más istent tisztelni, így tagadták az istencsászárok létezését is. A keresztényeket az ókorban azzal is vádolták, hogy nem hajlandók fegyvert fogni Róma érdekében. Ez talán egy ideig igaz lehetett, de csak Nagy Konstantin idejéig, hiszen tudjuk, hogy ő már keresztény seregeket vezetett győzelemre. A Konstantin előtti katonahiányos időszakban ez a magatartás azonban valószínűleg valósan veszélyeztette a birodalom biztonságát. Ahogy pedig később Konstantin a kereszténységet segítette, úgy más korábbi császárok Jupiter Dolichenust, vagy akár a Mithras-kultuszt részesítették előnyben a kereszténységgel szemben, mondván, hogy azok kívánatosabb tartást, jobb harci szellemet adnak katonáiknak.

Konstantin keresztény seregei a Mulvius-hídnál (Rómánál) 312-ben győzték le Maxentius hadait. A következő évben, 313-ban Licinius és Konstantinus kibocsátották a milánói-edictumot, mely először engedélyezte hivatalosan is a keresztények számára a szabad vallásgyakorlást. (A 311. évi serdicai-edictumnak, mely ugyanezt célozta, még nem tudtak érvényt szerezni a birodalom teljes területén.) 391-ben pedig már Theodosius engedélyezte minden pogány templom és szentély bezáratását, lerombolását. Az üldözött kereszténységből így előbb birodalomalkotó, majd immáron pogányokat és eretnekeket legálisan is üldöző nép vált. A kereszténység ereje azonban mindig a hányattatások közepette mutatkozott meg, míg a világi hatalom birtoklása elgyengítette.

A római birodalomra rátörő 5. századi pogány népek a régi világ pusztulását hozták, melyek egyben a kereszténység újabb megpróbáltatásait is jelentették. A világi hivatalnokok és vezetők e véres időszakban már nem tudták megvédeni alattvalóikat, így a városok irányítását lassan mindenhol a püspökök vették át, megszervezték a túlélést, személyükben pedig lelki támogatást is nyújtottak. Attila és a gót királyok pusztításától nem egy várost a püspökök és szentek könyörgése mentett meg (Róma, Troyes, stb), vagy gondolhatunk a Pannoniából menekülő Szent Severin csodatetteire is.

Nagy Szent Gergellyel, a szerzetesből lett pápával, aki leginkább a róla elnevezett gregorián dallamokról és naptárreformjáról lett híres, véget ért az ókeresztény időszak. Az az időszak, mely a kereszténység kialakulásának, győzelemre jutásának és az eretnekséggel való leghevesebb küszködésének kora volt. Szinte minden egykori római provinciában külön eretnek tanok születtek, nem beszélve az legelterjedtebbekről: az alexandriai és antiochiai püspökök tanairól (monofiziták), vagy Arius és Vulfila követőiről (ariánusok).

Pécs városunk elődjének, Sopianaenak ekkoriban valószínűleg megváltozott a neve is. Sok új, hasonlóan keresztény indíttatású névadásra van példa a 4. századtól a római birodalomban. Sopianae neve a 9-11. századi források alapján Quinque basilicae, azaz Öt templom lett. Ezen megnevezését pedig nagy valószínűséggel a város északnyugati határában létesített „központi” temetőről nyerte, ahol a 4. századra már temetői templomok is álltak.

3. Az ókeresztény művészet

A keresztény tanok legfőbb hordozója maga az Írás. A Szent Jeromos által latinra fordított Bibliát a Nagy Konstantin által összehívott niceai zsinat állította először össze. Itt a császár még mint pogány ember elnökölt, és csak halálos ágyán vette fel a keresztséget. További fontos vallási és történeti források a mártírakták lettek. Az Íráson túl a vallás terjesztésének és megtartásának másik fontos eszköze a beszéd, a szó volt. A kor nagy prédikátorai hatásosan terjesztették a keresztény nézeteket, mégpedig nyelvükben és példáikkal gyakran alkalmazkodva közönségük igényeihez. A kor leghíresebb szónokai és keresztény írói, Johannes Chrysostomos (Aranyszájú János), Augustinus (Szent Ágoston), Meridai Hydatius, Ossonobai Ithacius, Ambrosius, stb. voltak.

Az ókeresztény művészet legfőképpen az építészetben, illetve a festészetben jelentkezik, de az írás és a beszéd mellett másodrendű fontossággal. A legkorábbi freskók a római katakombákból, illetve a pécsi sírkamrákból ismertek markánsan. Kidolgozás helyett inkább a jelképiségre fordították a hangsúlyt, így művészettörténeti szempontból elmondható, hogy a jóval korábbi Pompei-i falfestmények népies, igénytelenebb stílusú változatát viszik tovább, ami természetesen az utókor számára semmit sem von le egyedi értékükből. Maguk a jelképek viszont a birodalom egész területén azonosak. Krisztus helyett a Jó pásztort (bárányokkal), és az akkor még nem használatos kereszt jelképe helyett a krisztogrammot ábrázolják. Maga az imádkozó kéztartás sem a Szent Ferenctől ismert, egymás felé fordított tenyereket jelenti, hanem a fej fölé tartott, nyitott tenyerű, széttárt kezeket. Gyakori a madár, a szőlő és a kerítés ábrázolása, valamint ótestamentumi- és mártírjelenetek bemutatása. Később, az 5-6. század folyamán Rómában, Ravennában, Bizáncban a freskóknak és mozaikoknak egyre több szerep jut a templomok és kápolnák belső tereinek díszítésekor, igényességük is megnő.

Az ókeresztény művészet időbeli szakaszolását leginkább az építészeti emlékek alapján szokták megadni, mégpedig Nagy Konstantin korához igazodva. A Konstantin előtti építészet a keresztény közösségi helyek, bazilikák kialakulásának a kora, melyre a keresztényüldözők elől való rejtőzködés nyomta rá a bélyegét. A keresztény építészet igazi megjelenése azonban Konstantin és családja uralkodásának idejére esik. Jelentős templomok épültek a birodalom minden nagyvárosában, így Rómában, Konstantinápolyban, Jeruzsálemben, Alexandriában, Antiochiában, Trierben, Kölnben, stb. A Konstantin-dinasztia utáni keresztény építészetben pedig lassan Bizánc mindent elnyomó hatása érvényesül.

A pécsi ókeresztény temető egyik fontos jellemzője, hogy az itt talált temetői épületek között az egyszerű cella memoriae kivételével nincs két egyforma alaprajzú, vagyis egyedülálló skáláját adja a 4. századi keresztény építészetnek. A temetőn belüli épületeket ugyanis nem feltétlenül csupán a holtak tiszteletére emelték, hanem a temető vallási, liturgiai központ volt az élők számára, mégpedig keresztény vallási irányzatok, felekezetek mentén elkülönülő központokkal, templomokkal, kápolnákkal. Itt temetkeztek, kereszteltek, miséztek, sőt zarándok hely is volt egyben, az itt található mártírok ereklyéi, hamvai, okán. (Hasonló ókeresztény zarándokhelyről korabeli forrásokból is van tudomásunk: pl. Áron hegye Petra mellett, a mai Jordánia területén.)

Jelenlegi ismereteink alapján Sopianae római korának építészete már több szakaszra tagolható. Az alapítás korában - amely feltehetően az 1. századra esik - még inkább faházakkal, míg a második században már kőházakkal is számolhatunk. A 2. század végi markomann - szarmata háborúk elpusztították a várost. Az újjáépítés viszont elhozta Sopianae fénykorát, amely a 3. század végéig tarthatott. Ekkor ugyan tartományközponttá vált a város, de a birodalomban általános gazdasági recesszió uralkodott. A kereszténység terjedése révén az építkezések hangsúlya 313 után a temetői, vallási építményekre helyeződött át. A város 9-11. századi forrásokban megőrzött, de a 4. századból eredő új nevét is immáron a temetői épületekről kaphatta: Quinque basilicae, azaz Öt templom. (A középkori elnevezés: Quinque Ecclesiae már öt egyházat jelent, míg a Fünf Kirchen német alak újra visszatér a templom szóhoz. A későbbi magyar változat: Öt Torony, a szláv pedig Peti Kosteli.) Ugyancsak fontos megjegyezni, hogy Sopianae – Quinque basilicae római kori épületei közül éppen egy temetői kápolnáról, a cella trichoráról bizonyosodott be, hogy még a középkorban is fennállt, hiszen a 12. században kifestették.

4. Suburban terület Sopianae körül

Vannak olyan római városok, melyek romjai a föld alatt megőrződve, viszonylagosan teljes képet adnak az egykori házakról. Szembetűnő, hogy a városfalakon belül a középületek, fürdők, szentélyek, templomok, fórum, stb. mellett viszonylag kevés a lakóház. A város előkelői, vezetői és a gazdagok természetesen mindig a falakon belül laktak, de például Sopianae esetében csak néhány insula (emeletes háztömb, bérház) nyomai kerültek elő. A „városi” nép jelentős része a falakon kívül, faházakban lakhatott. Ezt a falakon kívüli, város körüli vonzásterületet - mely nagyobb városok esetében akár több tíz kilométer is lehetett – suburbán, vagy agglomerációs területnek hívjuk. Ebben a vonzáskörzetben helyezkedtek el a „körüllakók” házai, a várost kiszolgáló közművek (utak, vezetékek), magtárak, suburbán villák, útellenőrző pontok (beneficiárius őrállomások), és persze nem utolsó sorban a temetők.

Alapvető szokás, sőt előírás volt, hogy a temető a városfalon kívülre, az út mellé kerüljön. Ezt a törvényt csak 4-5. század vérzivataros éveiben szegték meg, amikor az összehúzódó, elnéptelenedő települések területén belül is kénytelenek voltak temetkezni a megmaradt városlakók. Ammianus Marcellinus, a 4. században élt történetíró egy félreértést is okozott emiatt. Úgy gondolta, hogy a hunok a halottaktól való félelmükben kerülik el messze a még korábban létesített római temetőket. A valóság azonban az volt, hogy a hunok, mint jó nomádok nem patkolták lovaikat, így az utakat kerülték, nem pedig az út melletti temetőket.

Az iparosok többsége szintén a falakon kívülre került. A középkori Murano története jól példázza ennek okát. A Velencét többször felgyújtó üvegeseket arra kötelezték, hogy hutáikat azon kívül építsék meg, így született meg egy új város, Murano. Ugyanez lehetett a helyzet a római kovácsokkal fazekasokkal, üvegesekkel, ötvösökkel, pékekkel a tűzveszélyes kemencék miatt.

Sopianae – Quinque basilicae temetője a várostól ÉNY-ra feküdt. Méretei alapján páratlanul nagy temető, sok kiemelkedő temetői építménnyel, melyek közül sok festett sírkamra egyedülálló módon máig fennmaradt. Volt azonban még egy 4. századi temető a város mellet, mégpedig attól DK-re. Ennek nyomai már néhány éve előbukkantak, amikor a Vásárcsarnok közelében lefejezett emberek koponyáinak halma került elő egy gödörből. 2002 folyamán pedig a Czinderi utcától D-re a temető valódi sírjait is megtaláltuk. Ez a temető kisebb volt, mint a másik, szegényebb is és egyelőre sem épületet, sem sírkamrát nem ismerünk innen. Mégis, a 13. számú sírban egy hölgy diónyi nagyságú achát ékszerét találtuk meg, ami a korban egy kisebb fajta vagyont érhetett, vagyis ez a pécsi ókeresztény temetőből előkerült, a 4. században legértékesebbnek tartott tárgy.

5. A pécsi ókeresztény temető felfedezése

Kézai Simon, az első magyar „régész”, aki Gesta Hungarorum c. művében a magyarok honfoglalásának leírásakor több korabeli romról, halomról is beszámol. Nem tesz viszont említést a Pécs környékén valószínűleg még látható 4-5. századi eredetű épületmaradványokról. Ugyanakkor Szent István nyilván a keresztény kontinuitás vélelmével jelölte pont itt ki a pécsi püspökség helyét. Erről azonban a források hall-gatnak. Az előző bekezdésben említett cella trichora az épület középkori használatát bizonyítja.

A török alól való felszabadulás idegen emberek, csoportok letele-pedését hozta. A romok eltaka-rítása, az újjáépítés, felvirágzással, a város benépesülésével járt. A török alatt menthetetlenül elpusz-tult levéltárakat, okmánytárakat már nem lehetett megtalálni, de az újonnan keletkező írott források már időben előre haladva egyre nagyobb számban állnak a történettudomány rendelkezésére. A 18. század elejéről és közepéről vannak az első adataink arról, hogy a mai Pécs belvárosában festett sírkamrát találtak. 1916-ban például éppen az akkor még jezsuita, mai Nagy Lajos Gimnázium építésénél került elő festett sírkamra. Az itt talált leletek azonban elvesztek. Mindez nyilván nem volt előzmény nélkül való esemény, csakhogy ezek az első ismert forrásaink a témára vonatkozóan. A következő fontosabb momentum a mai Dóm-téren egykor állott Szathmáry-palota elbontása, és a munkálatok során váratlanul előkerült Péter-Pál sírkamra (I. sírkamra) megmentése volt. Koller József, a humanista műveltségű, nagy tudású kanonok felismervén a lelet jelentősségét, a tervezett új épület áthelyezésével megmentette a lelőhelyet az utókor számára. Fontos tudni, hogy a freskók megmentésének igénye szinte a pompei-i freskók első konzerválásával egy időben merült fel. A még nem létező magyar „régészet” és a világ tudománya egyszerre álltak ugyanazon probléma előtt, és Koller József nagysága révén a kérdésre akkor adott pozitív hazai válasz a mai napig meghatározza városunk ókeresztény műemlékeinek sorsát, megbecsültségét.

Az idő előrehaladtával mindig akadt egy, vagy több ember a városban, aki fel tudott nőni a feladathoz, és továbblendítette az emlékek megmentésének gyakran megfeneklő ügyét. A teljesség igénye nélkül felsorolva a következő emberek tették a legtöbbet azért, hogy végül ma már Pécs városának ókeresztény emlékeit a világörökség részeként tarthassuk számon: Koller József, Szalágyi István, Szőnyi Ottó, Möller István, Gosztonyi Gyula, Fülep Ferenc, Burger Alice, Kováts Valéria, Bachman Zoltán, Kárpáti Gábor, Katona Győr Zsuzsa.

6. A pécsi ókeresztény temető, és a kor temetkezési szokásai

A Róma városi katakombák - mint temetkezési és gyülekezési helyek - a keresztényüldözések hatására alakultak ki. Ilyen egybefüggő földalatti folyosókból és termekből álló rendszert a pécsi ókeresztény temető területén eddig nem találtak. Az egyetlen, folyosós jellege miatt ehhez közelálló kommunális sírkamra (kripta), az Apáca u. 8. szám alatt található, de csupán 14 sírt helyeztek el benne. A pécsi sírkamrák egyébként egymástól külön álló temetői létesítmények, melyek fölött gyakran felszíni épület volt, körülöttük pedig sírok csoportjai. Az épített, néha festett sírkamrákba valószínűleg jeles keresztényeket, egyházi vezetőket és mártírokat temettek el. A sírjaik fölé épült kápolnák pedig rokonaik, barátaik tisztelőik, esetleg a zarándokok számára készültek. Ez a korszak ugyanis a szentek tiszteletének kezdete, amikor nyughelyük egyben zarándokhely, hamvaik pedig már ereklyék is.

A sírkamrák festése igazodik a korhoz. Összességében azt példázzák, hogy az ott eltemetett halott igazán keresztényhez méltó életet élt, és halála után bizonyosan a Mennyországba jutott. A festmények ornamentikája tehát nem más, mint a Paradicsomkert határainak ábrázolása (kerítés, szőlőindák), vagyis a sírkamra szinte a boldog túlvilági lét ígéretét sugallja. Éppen ezért nem csodálkozhatunk azon, hogy az eredetileg gyakran csak egy halott számára készült kamrákat később akár többször is felnyitották, és újabb halottakat helyeztek el benne maguk az ókeresztények. Céljuk az volt, hogy később elhalt rokonaik és barátaik minél közelebb kerüljenek a kamra jeles halottjához, biztosítani vélvén számára ezáltal a Mennyországba való bebocsáttatást.

A temetők sírjainak többségét azonban a kevésbé látványos földsírok és téglasírok adják. A földsír általában a legszegényebbeknek jutott, hasonlatos a mai sírgödrökhöz. A rómaiak nem nagyon használtak koporsót halottaik eltemetésére, inkább halotti lepelbe csavarva helyezték őket a sírba.

A téglasíroknak több változatát is megtaláltuk. A leggyakoribb és egyben legegyszerűbb a sírgödör fölött nyeregtetőszerűen elhelyezett téglafedés. Drágább, és igényesebb, amikor a sírt kővel körül is rakják, vagy téglával falazzák az oldalát. Az évszázadokat legépebben azonban a vakolt és habarcsos sírok vészelik át. Ezek esetében a sír padlóját téglával borítják, szintén téglából készült falait gyakran vakolják, és a nyeregtetőt habarccsal erősítik meg, hogy ne omoljon be. A Gimnázium udvarán talált sírok közt is volt ilyen (pl. 25. sír).

A kereszténység nem szerette a korábbi, pogány eredetre visszavezethető mellékletadási szokást. Ez azt jelenti, hogy a halott mellé túlvilági útjára ételt és italt helyeztek, valamint gyakran személyes tárgyait, fegyvereit, ékszereit is betették a sírba. Természetesen már az ókeresztények is azt vallották, hogy a halál után nem test, hanem a lékel él tovább. Elfogadni azonban valószínűleg könnyebb volt ezt, mint megtenni. Ezért a régészet nagy szerencséjére még sokáig élt a temetőikben is a sírmellékletek és viseleti tárgyak berakásának szokása. Leggyakoribb tárgyi leletek a nők sírjaiban az ékszerek, melyeket viseleti helyen találunk. Karkötőt leggyakrabban a bal csuklón hordtak, mégpedig a 4. századból főleg csontból valókat, de volt néhány bronz, vas, sőt fekete üveg anyagú is. A gyűrűt legtöbb esetben már akkor is a „gyűrűs ujjon” hordták. Ezen kívül nyaklánc, fülbevaló és fibula (díszes brosstű) fordul elő ékszerként, mellékletként pedig balsamarium (illatszeres üveg), üvegpoharak, üvegpalackok, korsók, csontfésűk és pénzek.

Pénzérme felnőtteknél és gyerekeknél egyaránt bekerülhet a sírba. Ezek a kisbronzok már akkor sem képviseltek nagy vásárlóerőt, így tehát a szokás nem értékük okán, hanem a 4. század keresztényei számára talán már anonim eredetűvé vált hagyományként, szintén pogány rítusokból eredve élt tovább. Gondoljunk Cháron ladikjára a Styx folyón, ahol fizetni kell a túlvilági átkelésért. Az ilyen jelképes sírmellékletként megtalált pénzeket obulusoknak nevezzük. Néha nem csupán egy érme, hanem 2-3, esetleg 10-20 db is van egy sírban. A Gimnázium udvarán a 87. sírban 37 db volt egyszerre. A pénz a régészet számára a legfontosabb kormeghatározó eszköz. Verési idejüket szinte évre, évtizedre pontosan meg lehet határozni, a sírokba pedig általában maximum néhány éves késéssel, még használati idejük (forgalomban maradásuk) alatt bekerültek.

A férfiak sírjában leggyakrabban bronzcsatokat, fibulát, pénzt, kést, esetleg edényt találunk. A gyerekeknél szintén megkülönböztették a nemeket. A fiatal lányokat díszesen, felékszerezve, a fiúkat csattal, fibulával, esetleg kis, nyakban hordható bronz hengerecskével temették el.

Ebben az időben a „csontvázas” temetkezés volt a kizárólagos rítus a keresztényeknél, nem égették el halottaikat. Általános testtartásukra a hátra fektetés és a kezek testre való helyezése a jellemző. A halottak lábait általában kinyújtották, ritka a felhúzott lábú sírba helyezés. A sírok iránya kelet-nyugat.

A keresztény temetők nagy valószínűséggel már ekkor is felszentelt, idegen vallásoktól elzárt helyek lehettek, ahová pogányok nem temetkezhettek. A pécsi ókeresztény temetőben ezen belül azonban talán több, külön temetkezési csoport helyére, több keresztény felekezet egyidejű jelenlétére gondolhatunk. A temető eddig ismert részei a következők. A mai Szent István téren és Dóm téren elhelyezkedő legimpozánsabb „központi” részen található a legtöbb egykori temetői épület. Ezek közül a Mauzóleum, a Péter-Pál sírkamra (I. számú sírkamra), a Korsós-sírkamra, a Cella trichora, a Cella septichora és a „Baptisterium” (V. számú sírkamra) a legismertebbek. Közöttük és körülöttük természetesen sok épület nélküli, egyszerű téglatetős sírt is elhelyeztek. A sírkamrákban talált freskók eligazítanak minket abban, hogy a temető ezen a központi területén a 4. század 2. felében mártírok, püspökök és előkelő keresztények sírjait találhatjuk.

A Szent István tértől kelet felé haladva, az Apáca utca 14. szám alatti bemutatóhelyen egy temetői templomot láthatunk. Alatta nincs sírkamra, de körülötte egy temetőn belüli külön temetkezési csoport, több mint 100 sírját találtuk meg. Az elkülönülés, a külön templommal, valamint az egyébként gazdag halottak gyenge csontozata esetleg egy külön keresztény gyülekezetre, „szektára” enged következtetni bennünket. A gazdag családok csontjainak gyengesége a csoportra külön jellemző, vallási eredetű, de egyébként egészségtelen étkezési megszorításra vezethető vissza. Templomuk keletelése (irányítása) is eltér a megszokottól.

A harmadik temetkezési csoport a Székesfehérvár utcában és a megyei könyvtár keleti része alatt került elő. Egyszerű késő római sírokat építettek. Az egyik női sírban azonban zsidó jelképes, menorás gyűrű volt. Elképzelhető, hogy az általában szintén külön temetkező zsidók vallása, felekezete ekkor még közelebb állt a keresztényhez, és így kerülhetett be a szintén monoteista vallás híve a temetőbe.

A következő temetkezési csoport vizsgálata pedig már a Gimnázium udvarára vezet bennünket.

7. A Gimnázium udvarán talált sírok

Itt is nagyszámú sír került elő a föld alól. Az utókor által kevéssé bolygatott sírok elhelyezkedése alapján még belső, temetői utak rekonstruálására is lesz majd módunk a temetőtérkép részletes kiértékelésekor. Másrészt azonban fenn áll az a helyzet, ami a temető többi része esetében is, nevezetesen, hogy egyetlen temetőrész sincs teljesen kiásva, mivel az ásatások szigorúan mindig a beruházások, tervezett építkezések adta kisebb területeken folytak, nem pedig a temető egészén. Így adataink egyelőre hiányosak.

Az előkerült leletanyag részletes tudományos vizsgálata még évekig eltarthat. Előzetesen azonban néhány megállapítást már tudunk tenni, melyek leginkább a leletek korára, és az itt eltemetett halottak etnikai, vallási hovatartozására utalnak.

Mindenek előtt a temető használatának két korszakát kell különválasztani. A hamvasztásos sírok, melyek az ásatáson égett, hamus foltokként jelentkeztek, leginkább a 3. századra tehetők. Jellegzetességeik, hogy égetés után a halottak megmaradt csontdarabjait nem urnába temették, hanem összehúzták a hamuval együtt egy gödörbe. A halottakkal együtt ruhájukat, ékszereiket és gyakran használati eszközeiket is elégették. A temetőnek ez a korszaka még inkább pogány volt, mivel a kereszténységre nem jellemző a hamvasztás. Két érdekes jelleg azonban kiderült ezekkel a sírokkal kapcsolatban. Az egyik, hogy a használati eszközök, tárgyak egy részét már hamvasztás előtt eltörték, és úgy dobták a tűzre. Ez pedig leginkább a római birodalmon kívül élő barbárokra jellemző. Meglepő tehát az, hogy esetleg már a 3. században számolhatunk Sopianae temetőiben pogány-barbár sírokkal. A másik, egyelőre csak hipotetikus megállapítás szerint pedig a temető későbbi sírjait nagyrészt úgy ásták, hogy kikerüljék a korábbi hamvasztásos sírokat. Amennyiben ez a feltételezés igaznak bizonyul, úgy arra következtethetünk, hogy a temető használata második korszakának kezdete időben nem állt olyan messze az első korszaktól, hogy elfelejtsék a korábbi sírok helyeit, azaz szinte folyamatos lehetett a temető 3-4. századi használata. Ugyanakkor nyilván nem egy csapásra tért át minden család a hamvasztásos rítusról a „csontvázas” temetési szokásra, így azt is valószerűnek véljük, hogy egy átmeneti időszak alatt egyszerre folytatták mindkét hagyományt.

A Gimnázium udvara alatti temetőrész második korszaka a 4. századra esik. Ekkor már jórészt „csontvázas” sírokkal számolhatunk, de nem minden esetben. Előkerült például egy olyan hamvasztásos sír is, mely esetében a hamvakat nem a gödörbe szórták, hanem urnába gyűjtötték. Ebben az urnában pedig egy 4. századi hagymafejes fibula is volt, vagyis a hamvasztás urnás formája itt kicsit későbbi, mint a szórt hamvas szokás. Továbbá az általunk 20. számmal ellátott „fősír” is hamvasztásos volt, annak ellenére, hogy fölé kisebb épületet, talán cella memoriae-t emeltek. Az épület mellett, egy hozzá igazodó, tehát közel azonos idejű, épített, vakolt sírban (25. sír) már égetés nélkül helyezték el a halottat.

A sírok többsége a temető korának 2. szakaszához, valószínűleg a 4. századba tartozott és „csontvázas” volt. Voltak köztük fejjel észak, kelet, nyugat és dél felé nézők egyaránt. A legtöbb halottat fejjel kelet felé irányították. Néhány sír a „csontvázasok” esetében metszette egymást. Ennek az lehet a magyarázata, hogy a legkorábbi sírok időben olyan távol estek a legkésőbbiektől, hogy a sír fölött egykor felállított jelzés (hant, kő, fa, stb) már elenyészett, és az újabb sír ásói tudatlanok voltak a korábbi sír ottléte tekintetében.

Fontos leletnek bizonyult a temetőrész központjában két közel álló, egymáshoz igazodó épület, melyek kőalapjait megtaláltuk. Az épületek egykori padlója alatt mindkét esetben egy égett falú sírgödör volt. Csakhogy míg az egyikben egy elhamvasztott nő maradványait találtuk meg, gazdag mellékletekkel (arany fülbevalók, pipere tárgyak, bronzedények, fibula, üvegpalack, stb), addig a másik sír kenotáfiumnak bizonyult, mellékletek és halott nélkül.

A temetőrész 4. századi sírjai között szintén akadtak barbár jellegűek. Ezek közé elsősorban az égetett falú sírok (pl. 20. sír), és a favödrös sír (108. sír) sorolható. A favödör sírba helyezése mindenképpen a birodalom területein kívül élő germánság között volt szokás. A 8. sírban találtunk még egy bronztűt, melynek végén levelet tartó madárka van. A szimbólum azonban éppúgy beilleszthető a keresztény jelképek közé (Noé), mint a germán mitológiába, mely erősen kötődik a természethez, így előfordul ilyen ábrázolás germán sírokban is. A „csontvázas” sírok további jellegei és tárgyai azonban természetesen döntően a késő római világhoz köthetők.

A 4. századi sírok halottainak vallási hovatartozására csupán feltételezéseink vannak, mégpedig az ókereszténység javára. A nagy ókeresztény temető korábbról ismert részeinek közelsége megengedi azt a feltevést, hogy ez a terület is része volt ugyanannak a temetőnek, mégpedig Sopianae város falain kívül. A sír fölé helyezett temetői épület állításának itt is jelenlevő szokása csak megerősíti mindezt. Az 1716. évből már van híradásunk egy ugyanitt előkerült, de festett falú sírkamráról. Jóllehet jelenleg nem találtunk újabbat, mégis annak egykori melléklete ókeresztényekre utal. A kereszténykehez való tartozás további bizonylatát adhatja az a tény, hogy a Gimnázium udvarán talált csontvázas sírok mellékletei igen nagy százalékban hasonlatosak azokhoz a mellékletekhez, melyek az ókeresztény temető korábbról ismert részeinek sírjaiból kerültek ki. Az itt eltemetett esetlegesen barbárokkal kapcsolatban pedig fenn áll az a lehetőség, hogy kívülről bejött népelemekről van szó, akik feladták pogányságukat, de temetkezési hagyományaikban akarva, vagy akaratlanul is még tükröződik abból valami.

Mind a hamvasztásos sírok, mind pedig a „csontvázasak” igen gazdagok voltak, sok értékes melléklettel. Már most elmondhatjuk, hogy az ókeresztény temető mellékletekben egyik leggazdagabb részére bukkantunk a Gimnázium udvara alatt. Volt itt ép üvegedény, sok mázas agyagkorsó, agyagmadarak, aranyfülbevalók, ládikák vas és bronz szerelvényekkel, aranyozott bronzfibula, bronztű, favödör, csontfésű, stb.

8. Világörökség

2000 november 30-án a pécsi ókeresztény temető 16 síremléke felkerült az UNESCO világörökségi listájára. A diplomát 2001 november 16-án adta át a helyszínen Mounir Bouchenaki, ünnepélyes keretek között. A világörökségi listára való felkerülés az emlékek legmagasabb szintű nemzetközi elismerését és védelmét jelenti egyben. A Lista 1972-től létezik és 2000-ig összesen 690 természeti és kulturális értékkel bíró emlék került fel rá.

A világörökségi státusz elnyerését célzó első felterjesztést több, mint két évtizeddel ezelőtt nyújtotta be a magyar kormány. Akkor sikertelennek bizonyult a pályázat, mert az egész belvárost akarták védetté nyilvánítani. Ugyanígy elbukott a második próbálkozás is, amikor már csak a belváros északnyugati részét foglalták a pályázatba. Mégis a magyar diplomácia sikere volt, hogy nem elutasították, hanem átdolgozásra javasolták a felterjesztést. Amennyiben elutasítják, úgy többször nem lehetett volna jelölni a területet. Ezek után először az ókeresztény és középkori emlékek együttes elismertetése volt a cél, majd az UNESCO javaslatára mindez leszűkült az ókeresztény emlékekre. Természetesen az út nyitva áll a jövőben várhatóan előkerülő, további sírépítmények világörökségi körbe való bevonására is, mivel a listára való felkerülés révén már sokkal könnyebb helyzetbe kerülnek az adott területek.

Az UNESCO-listára való felkerülés sikerében legnagyobb érdemei Újvári Jenő, akkori pécsi alpolgármesternek, Visy Zsolt régészprofesszornak és Pataki Pál, volt UNESCO-nagykövetnek voltak.

A világörökségi listára való felkerülésnek vannak előnyei is, de vannak vele járó kötelezettségek is. Előnyt jelent, hogy e világméretű kulturális reklám révén fokozott idegenforgalmi célponttá válik a város, és még nagyobb előnyt jelent az, hogy az UNESCO előírja a fenntartó, valamint a kezelő számára a védett terület megóvását, fejlesztését, kiemelt kezelését. Mindezen előírásokat pedig immáron a nemzetközi figyelem középpontjában kell betartani.

A pécsi ókeresztény temető Magyarországon időrendben a Budai vár (1987), Hollókő (1987), a Hortobágy (1995), az Aggteleki-barlang (1995) és Pannonhalma (1996) után hatodikként került fel a Listára.

9. A pécsi ókeresztény temető további új ásatásai

A Dóm-téri V. számú, oktogonális (nyolcszögletű) sírkamra feltárása jelenleg Kárpáti Gábor vezetésével a végéhez közeledik. A 4 méter magasan megmaradt, 4. században épült felmenő falaknak köszönhetően Pannonia egyetlen római korból származó ablakát is megtalálták. Az épületben és körülötte egyaránt voltak korabeli sírok. Használata legalább két fázisban történt. Először alaprajzából következően talán baptistériumként, később pedig bejáratát elfalazva biztosan sírkamraként. A középkorban Szathmáry György püspök reneszánsz palotát építtetett fölé, mely a török időkben leromlott, és végül 1782-ben elbontották. Középkori és újkori papi sírok, kripták is voltak körülötte.

A Sopianae téren (az Ifjúsági Ház, az OTP-székház és a Centrum áruház közötti terület) már több, mint egy évtizede folynak kutatások. Ezek eredményeképpen az egykori római város központjának jelentős részletei kerültek napvilágra, korszakonként egymásra rétegződve. Az egyes időszakokat néha égésrétegek választják szét, jelezve, hogy a város élete Pannonia 400 éve alatt nem volt mindig békés. Talán Claudius császár alapította a várost az 1. században, mégpedig kisebb kelta eredetű telepek összevonásával. Erre vonatkozóan azonban írott források nem állnak rendelkezésre. A 2. század utolsó harmadában a markomann-háborúk miatt a házak leégtek, és az újjáépítést már kőházak megépítésével végezték, a korábbi, jórészt faházak visszaállítása helyett. A 2-3. századból származik egy kis, festett falú szobácska, mely összedőlt, de romjai alól még sok freskótöredéket ki lehetett menteni. Évekkel ezelőtt pedig az egykori Pannónia eddig megtalált legnagyobb fürdőépületét ásta ki Kárpáti Gábor. Lefelé haladva az ásatások hamarosan elérik az 1. századi talajréteget, ahol szintén jelentős leletekre számítunk.

Harmadik „friss” lelőhelyként a tervezett ECE-Árkád üzletház helyén, a Czinderi utca két oldalán 2002-ben végzett megelőző feltárás során előkerült újabb késő római, 4. századi temető említhető meg. A sírokról fentebb azonban már szó volt. Nem messze tőlük Sopianae egy városon kívüli ipartelepét találtuk meg, ahol kemencék, kutak és egy kőfal maradványa került elő.

10. A Gimnázium udvarán talált késő római leletek jövője

A Gimnázium vezetése, a Janus Pannonius Múzeum régészei és a KÖH képviselői között történt megbeszélés eredményeképpen a tervezett iskolai sportcsarnokot magasabbra építették, fenntartva a lehetőséget az alatta talált két, 4. századi temetői épület földalatti bemutatására. A romok jelenleg homokkal feltöltve várják a gazdaságilag kedvezőbb időket, amikor lehetőség nyílhat arra, hogy az egykori római város temetőjének egy újabb részlete válhasson bemutathatóvá, immáron a Gimnázium területén belül.

A tárgyi leletek az emberi csontokkal egyetemben a pécsi régészeti múzeumba kerültek. Fentebb már szó volt róla, hogy a restaurált darabokat a Felső-Malom utcában állítottuk ki idén. A kiállítás megnyitóján a Gimnázium vezetése, tanárai és diákjai is képviseltették magukat. Ez az anyag a kiállítás márciusi elbontása után tovább megy Grazba, ahol a pécsi régészet eredményeit képviselve egy világrendezvényen kerül bemutatásra. Távolabbi cél pedig, hogy a Múzeum és a Gimnázium összefogásával egy állandó iskolai tárlatot rendezhessünk a helyszínen a jelenkori és jövőbeni diákság okulására.

Római kori temetőrészlet